Valamikor réges-régen, már lasssan huszonkét esztendeje, amikor még a mozdonyok elején nem Máv-Start felirat, hanem vörös csillag díszelgett, az egyik tulipán, akinek vidéken volt egy üvegháza, gondolt egyet és meghívta magához a többi tulipánt, hogy az ősz hidegében a kellemes melegbe húzódva, megvitassák a virágtársadalom felgyülemlett problémáit. Probléma, az akadt bőven, így a szép számban összesereglett tulipánok elhatározták, hogy kezükbe veszik a sorsukat (Ez kb olyan, mint amikor a kígyó biciklizik.), hiszen az nem mehet tovább, hogy hagymáikat hatalmas vörös medvék tapossák, miközben a nagy szárazság idején, a nyugati szélhez könyörögnek, hogy esőt hozzon. És mivel a madarak, a búzakalászok és a gyümölcsök is egyetértettek velük, nem kellett sokat várniuk és két és fél esztendő multán, miután a csillag is úgy döntött, hogy ezentúl virág lesz, gondolván, hogy a földben is elég tápanyag van, amit fel lehet szívni, választást tartottak, amelyből a virágok, madarak, gyümölcsök, búzakalászok és sok egyébb más jelölt veresengéséből a tulipánok kerültek ki győztesen. A tisztás legszebb helyét a tulipán foglalhatta el, de mivel ez nem volt elég ahhoz, hogy az erdőt és a mezőt is szemmel tartsa, maga mellé vette a búzakalászt és állíttatott egy keresztet, mely amellett, hogy a Napot is megörvendeztette, a madarakat is elriasztotta. így telt múlt az idő, szép lassan a vörös medvék is kelet félé vándoroltak, amikor egyszer csak az egyik búzakalász, amely folyton-folyvást napot és esőt igért, megelégelvén hogy a pékek és a molnárok nem veszik komolyan, úgy határozott, hogy néhány kalásztársával egyetemben, elköltözik a tisztásról. Szintén ez idő tájt történt, hogy a tulipán egyik szirma, mondván, hogy ami tisztáson és annak környékén van abban sem igazság, sem élet nincsen, leszakította magát a többi sziromtól és radikális léptekkel elindult az erdő jobb oldala felé. A tulipán már nem virágzott oly ékesen mint annak idején s bár a bölcs hóbagoly is a tisztásra költözött, kénytelen volt a legszebb helyet átengedni a szegfűnek. Bár a szegfű önmagában is büszkén pompázott, a megbocsátás legszebb pédájaként maga mellé édesgette a galambot, azt a galambot, amelyik pár évvel azelőtt még szárból akarta lecsippenteni. Telt múlt az idő és az erdő szélére szorult tulipán, ahelyett, hogya régiek mellé új szírmokat növesztett volna, még újabbakatt is hullajtott belőlük és már-már úgy tűnt, hogy hajdani pompáját végleg elvesztvén, a kiszáradás sorsára jut. Szerencséjére nem ez történt. Az erdő és a mező lakói megunták a szegfű és a galamb által termesztett banánt, és az említettek helyére a narancsot ültették. A narancs pedig, mivel a déliek köztudottan vendégszeretők, maga mellé vette a tulipánt, a búzakalászt és visszaállíttatta keresztet, melynek az alapjai még megvoltak, hiszen azt a galamb minden igyekezete ellenére sem tudta a kivájni a földből. Szép lassan csordogált az idő, és mikorra a mezőn a negyedszer készültek aratásra, a narancs és a tulipán annyira jó barátságba lettek, hogy az utóbbi úgy döntött hogy az előbbivel egy földbe költözik, remélvén, hogy legalább újabb négy, vagy akár több aratást is megérhetnek együtt, a tisztás legszebb helyén. Sajnos azonban nem így történt és ezt a helyet kénytelenek voltak átengedni a szegfűnek és az időközben sok tollatt vesztett galambnak. A narancs és legkedvesebb cimborája a tulipán ismét kiszorultak az erdő szélére és bár még mindig egymás mellett voltak, a tulipán már nem hajtotta fejét a narancs héjára, mint egykoron, a holdvilágos éjszakában a tisztás közepén. Sőt! A tulipán egyre többször ellátogatott a szegfűhöz, miközben szirmai közül, a legszebbeket és a legrégebbieket is levetette magáról. Ezernégyszázhatvanegyedszerre kondult a déli harangszó, mikor is az erdő és a mező lakói a narancsot nem találták még elég érettnek (Talán mert a szegfű és a galamb ügyesen eltitkolta, hogy bizony már nagy aszály van és jégeső közeleg.) ahhoz, hogy visszaköltözzön a tisztásra. A tulipán, aki büszkén kijelentette, hogy ő bizony sem a naranccsal, sem pedig a szegfűvel nem közösködik, és ezt még maradék szirmaival a mellette lévő sziklába is bevéste, csodák-csodájára maradhatott az erdő szélén. A tisztáson továbbra is a galamb-szegfű páros uralkodott, miközben a tulipán mind többször tette tiszteletét náluk, olyannyira, hogy sokan már azt gondolták, hogy a méheket a múlt kasába zárva, a virágok is áttérnek az ivaros szaporodásra. A galamb, miután a szegfű legszebb szirmát, aki egyébként inkább a nárciszra hasónlított, elküldte melegebb éghajlatra, elhagyta a tisztást, bár ezt a szegfű nem igazán érezte meg, mivel az előbbi, igaz sokszor fanyar képet mutatva, apró vödörrel a csőrében vizet hordott, megmentvén legjobb barátját a kiszáradástól. Így csordogált az idő a tisztáson és környékén. Az erdő és a mező lakói egyre elégedetlenebbek lettek, a tulipán pedig még több szirmot hullajtott, miután a virághagymát szállító szekér lova megBOKROSodott és a patkóra szánt szegek kibújtak a zsákból.
